Kedden, a Belvárosi Színház bemutatóján láttam a Happy Endimget.

Rám nem jellemző módon vacilláltam, hogy megírjam-e ezt a színházi élményemet, ahogy szoktam.. Ellene szólt, hogy annyi részletes, jó kritikát olvastam már róla, amihez én már nem sokat tudnék "hozzátenni", nekem személyes tapasztalatim vannak és nem tudom kizárni az érzelmeimet..

A végső lökést Füles Odú Blogja adta meg, nagyon megfogott az írása.

Már sokan leírták a darab tartalmát, a szerző egyéni tragédiáját, én erről nem szeretnék írni.

Az elmúlt cca. egy-másfél évben különösen sűrűn jártam színházba, sok előadást láttam, remek színészekkel. 

Mégis ebben az előadásban éreztem régóta először, az igazi színpadi jelenlétet valamennyi főszereplő színésznőnél, egyszerre éreztem mind a négyüket.

Pl. amikor Hernádi Judit először jelenik meg, meg sem szólal, "csupán" a parókáját veszi le, de ezzel a kis jelenettel és sok mindent elmondott. Lehet, hogy nem haladok a korral, de számomra ez a - lehet hogy kicsit régi felfogású - színjátszás az, amiért igazán érdemes színházba járni. Nagyon együtt voltak, nagyon figyeltek egymásra, igazi valódi embereket alakítottak, minden felesleges manír, túljátszás nélkül.

Magam, a tüdőmön talált foltok miatt "csöppentem" rákbetegek közé a kórházban, különböző vizsgálatok elvégzésére, ami alapján nem találtak rákosodásra utaló jeleket, de kontrollra kell járnom. Ezért a darabban kicsit furcsának találtam, hogy ennyire "hirtelen" döbben rá a Hernádi Judit által megformált díva, hogy a rákja mennyire komoly (négyes típusú). Saját tapasztalatom alapján mire ki merik mondani, hogy a betegnél rákot diagnosztizáltak, addig elég sok (kellemetlen) vizsgálaton megy keresztül, amikre mind-mind hónapokra előre kell előjegyzést kérni, így már azért közben is van ideje az embernek latolgatni az esélyeket, illetve a szakirodalomban utánaolvasni.(Vagy ez csak Magyarországra lenne jellemző? Más országokban 1 óra alatt el is végeznek mindent és már mehet is az első kezelésre, mit sem tudva az egészről? Kétlem...)

Ettől eltekintve teljesen valós volt, minden beteg viselkedése és igen, a humor, az irónia is. Ezeket is saját magam is megtapasztaltam a kórházban a betegtársaknál, akiknél már elkezdték a kezelést és bár először én is megütközve hallgattam élcelődéseiket, illetve egymásnak adott különböző természetes hatóanyagról szóló javaslataikat, hogy melyik milyen "csodára" képes (kurkuma és társai), de igen mondhatom, hogy pontosan olyan volt a hangulat, mint ami a színpadról áradt felém. A humor, és a pozitív gondolkodás mód már engem is sok élethelyzeten átsegített, Miért is ne lehetne erről a témáról is beszélni, hiszen - sajnos - oly sok embert érint manapság (vagy mert saját maga beteg, vagy mert a környezetében van érintett).

És igen, az egészségesek is elgondoznak rajta, hogy ők vajon ugyanúgy döntenének, mint Thalia, aki úgy dönt, hogy nem csinálja végig a kezelést, vagy mint a Margitai Ági által játszott beteg, aki nem hagyja magát, mondván a rák nem tudja kivel áll szemben, vagy a mélyen hívő, sok gyermekes Anya, aki egyszer csak felteszi a kérdést magának, hogy a gyerekei így fognak rá visszaemlékezni, amilyen az elmúlt egy évben volt... Nincs egyfajta megoldás, mindenki a maga egyénisége, temperamentuma szerint éli meg...

Nem csalódtam az Orlai Produkcióban, és nem győzőm hangsúlyozni, hogy régen láttam már ennyire "valódi" alakításokat! Eleinte zavartak a éneklős-táncos  betétek, de később örültem is nekik, mert oldották a légkört és még hazafelé is a fülemben volt .. "csöpp-csöpp-csöpp"...

Végezetül pedig egy Örkény István idézettel zárnék. kb. 18 éves voltam, amikor először olvastam a Rózsakiállítás c. kisregényét.

„Ma már mindannyian tudjuk – ha a magunk ámítására le nem tagadjuk –, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás. Tudni véltük azt is, hogy minden pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe vezet át. Kegyelettel idéztük az eltávozottak „utolsó szavait”, hisz akkor már nem lehet, mert nem is érdemes hazudni. A halál közelsége – ezt hisszük és valljuk évezredek óta – kiszólít ugyan a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól és fölment minden manipuláció alól. Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika;utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: az agóniánk. Ezt a szerepet, három ember búcsúfelléptét próbáltam megírni. Egyszerű, ismerős alakokét, amilyenek százával járkálnak körülöttünk. Nem történik velük se más, mint mindannyiunkkal, ha majd üt az óránk, de ami történik, ővelük másképpen történik; erről a másról szól e kisregény”